Úton hazafele

Én olyan tipikus tinédzser vagyok, aki ha tömegközlekedéssel utazik, a fülében ott lóg a fülhallgató.

Néha érzem, ahogy az idősebbek megvetően, vagy sajnálkozóan rápillantanak, pedig csak zenét hallgatok. Elismerem, hogy generációs probléma a túlzott telefonhasználat, de nem értem miért nem lehet elfogadni, hogy normális keretek között használva a technika adta lehetőségeket igenis hasznosak. Nekem például szinte szükségem van arra, hogy zenét hallgassak, és a hétköznapi pörgésekben az egyetlen fix időpont, amikor jut erre idő, az az utazás. Ilyenkor kizárom a külvilágot és elkalandoznak a gondolataim. Tegnap hazafele menet például azon gondolkodtam az aktuális kedvenc számom hallgatása közben, hogy milyen jó lenne, ha tudnék énekelni. Ha lehetne három kívánságom, a végtelen tudás és az örök boldogság mellett ez lenne a harmadik. Biztos, hogy állandóan énekelnék, nem csak a szobám 4 fala között, mint most. Magabiztosan kiállnék akár nagyobb színpadokra is. Aztán jobban belegondolva rájöttem, nem biztos, hogy lenne hozzá elég önbizalmam. Hiszen vannak olyan dolgok, amikben magabiztos vagyok, mint például a sport, de vannak olyanok is, amikben kevésbé nagy az önbizalmam. Ilyen például a gitározás is, és hát valljuk be, az éneklés nem a floorballhoz áll közelebb. Ebből az következik, hogy félő, a színpadon való szólózás sem lenne az erősségem. Pedig ezt könnyen lehetne orvosolni, ha egy kicsit lazábban kezelném a dolgokat. Hát igen, megint itt lukadtam ki; egyszerűen képtelen vagyok egyszerűen venni a dolgokat, és ezzel sokszor a saját helyzetem nehezítem meg. Pedig ha valakinek olyan sűrű a beosztása, mint nekem – már pedig manapság elég sokan vagyunk ezzel így -, akkor célszerűbb, ha rugalmasan kezeljük a dolgokat. Ma például 3 dolgozatra kell tanulnom, de abból csak 2 lesz holnap, amiből az egyikre tudok reggel a buszon is tanulni, vagyis edzés előtt meg marad időm megcsinálni a…

Ekkor hirtelen feleszméltem, hogy az én megállóm következik. Leszálltam, és folytatódott a napi teendőim sora.